Felelős Polgár

Nyílt levél Magyarország minden egyes polgárához

2017. április 12. 15:30 - Felelős Polgár

Nem tévedhetek nagyot, ha úgy gondolom, az elmúlt hét botrányos történéseiről, nagyon kevesen vannak csak, akik még nem értesültek. Ha valaki mégsem tudná, miről is beszélek, természetesen a Közép-európai Egyetem – vagy gyakrabban használt nevén CEU – működését ellehetetlenítő törvény meghozataláról, és a teljes magyar társadalom torkán való letuszkolásáról.
A témában már rengeteg híradás és elemzés született, sokan foglaltak állást, jelezték támogatásukat az egyetem felé és emelték fel a hangjukat. Néhányan halkan, mások erélyesebben. Felemelő érzés volt a vasárnapi tüntetés, ami rég nem látott nagyságú tömeget vitt az utcára, sőt utcákra, ugyanis nem nagyon volt, illetve van olyan közterület Budapest belvárosában, ami egyszerre ennyi embernek elegendő helyet tudna biztosítani. Egy héten belül így harmadjára vonultak tízezrek a tanszabadság nevében, és szintén több tíz- vagy akár százezer ember szorított otthonról a tüntetőknek.
Sok millióan viszont ezen a ponton megtorpannak. Elbizonytalanodva teszik fel a jogosnak tűnő kérdést. Mit tehetnék ezen felül? Ha csinálok is bármit, mit érek el vele? Kimegyünk tüntetni, este pedig mindenki hazamegy. Eddig sem lett mindennek kézzelfogható eredménye, a kormány nem hátrál. Túl kevesen vagyunk a teljest rendszerrel szemben. Nem nyerhetünk.
Én hozzájuk szólnék most.

Őszintén hiszem ugyanis, hogy ez nem igaz.
A fenti kétségek persze rengetegszer végigfutottak már az én agyamon is. Ezernyi szempont, életkörülmény, a kiszolgáltatottság érzése hitetheti el velünk azt, hogy tehetetlenek vagyunk.
Nem is szemrehányásnak szántam a fenti sorokat. Az én kérdésem az, hogy biztos ez, nem tehetünk semmit? Tényleg? Semmit?
Hát, szerintem nagyon is tehetünk. Rengeteg olyan dolog van, amik apróságnak tűnnek, másnak mégis kimondottan sokat jelenthetnek. Ráadásul többi honfitársunk kisebb-nagyobb gesztusaival és tetteivel összeadódva már tényleges változást is jelenthetnek.
Első lépésként ideje lenne felébrednünk.

Az elmúlt hét után már senkinek semmi kétsége nem szabadna lennie afelől, hogy demokráciának csak távolról tűnő, de valójában autokratikus rendszerben élünk. Az autokrácia (magyarul: egyeduralom, önkényuralom) olyan politikai rendszer, amelyben a politikai hatalom egésze egyetlen személy (vagy személyek kis zárt csoportja) kezében összpontosul. – ahogy a Wikipédia mondja. Sajnos Magyarországon nem jelent újdonságot ez a berendezkedés. Volt már benne jócskán részünk. Mégis ilyenkor szoktak jönni a kérdések, hogy ha ez igaz, miért írhatom én még ezeket a sorokat?
Miért nem börtönöztek még be* újságírókat vagy tiltottak be pártokat, netán azon az egyen kívül az összeeset? Még nem vették el a földjeinket, a tulajdonainkat – bár valahol a távolban felsír egy magánnyugdíj-pénztári vagyon. Szabadon utazhatunk külföldre. Csak egy egyetemet szabályoznak… (lehetetlenítenek el, de most ne ragadjunk itt le).
Senki se izguljon, ha ez így megy tovább, hamarosan újabb tételeket is kihúzhatunk a fenti listáról. Sőt, pénteken már benyújtásra is került a civil szervezetek egy részét tönkretevő, elengedhetetlenül fontos és hasznos feladatokat ellátó egyesületeket külföldi ügynöknek beállítani igyekvő törvényjavaslat. A parlamenti szavazás kimeneteléről itt sem lehetnek illúziói senkinek.
Gyanútlan békák vagyunk a fazékban, miközben a víz fokról-fokra melegszik körülöttünk. Ha fel is tűnik némelyünknek, hogy itt valami nincs rendben, ott a fedő, egyedül nem tudunk kiugrani. De ha mind nekirugaszkodunk, talán leverhetjük azt a fránya fedelet.
Persze mindenkinek más az ingerküszöbe, más dolgok elvételén háborodik fel, és csap az asztalra végre. De nem kell, hogy megvárjuk, míg mindenkinél eljön ez a végső pillanat, mert az valószínűleg túl késő lesz. Viszont már most is mindenki tisztán láthatja, hová tartunk. És ennek az útnak a végéig talán senki sem akar elmenni.
Magam részéről én már igazán visszafordulnék. Ki tart velem?

Én! De mit csináljunk? Gyújtsuk fel délután a Parlamentet? Fogjunk fegyvert?
Isten ments! Az útnak a végén ez van, de nem kéne addig eljutni, ahogy már mondtam.
Viszont már most is cselekedhetünk. Hogy hogyan? Például ne fordítsuk el a fejünket, mikor egy egyetem vagy egy civil szervezet ellehetetlenítéséről hallunk. Akkor sem, ha a hatalom csak öt ember ellen lép fel jogtalanul, erkölcstelenül. Ne forduljunk át a másik vállunkra, mert ennek a rémálomnak nem lesz magától vége!
Az első bekezdésben már említettem, hogy apróságok, pontosabban annak tűnő dolgok is sokat segítenek. Olvassuk el vagy hallgassuk meg a hiteles forrásból származó híreket! Egy Facebook like nem gyógyítja a rákot, de egyeseknek sokat jelenthet. Azoknak, akik nap, mint nap harcolnak. Érted, értem, mindegyikünkért. Tudasd velük, hogy számít a munkájuk és hálásak vagyunk érte! Ha van lehetőséged, anyagilag is támogass szervezeteket, akik számodra szimpatikus és fontos célokért küzdenek! 1000, de 500 forint is a fennmaradást jelentheti némely egyesületnek.
Ha fentiekre nincs is lehetőséged, mert a 4 millió honfitársunk közé tartozol, akiknek a hónap végén már élelmet is nehéz venniük, vagy olyan helyen dolgozol, ahonnan kirúgnak, ha nyíltan állást foglalsz, még akkor is bőven tehetsz valamit. Sőt kimondottan sokat.
Beszélgess a családtagjaiddal, a barátaiddal! Osszátok meg a nézeteiteket, a véleményeteket! Nem kell, sőt szabad ráerőltetned az álláspontodat a másikra, ne veszekedjetek! Hallgasd meg nyugodtan és figyelmesen a másik mondandóját, és ha jók az érvei, ne félj felülbírálni, akár megváltoztatni a saját véleményedet, azaz cseréljetek eszmét – ha úgy adódik – a szó szoros értelmében. Beszélgessetek végig higgadtan, és ha nem változik senki álláspontja, akkor is volt haszna. Mert szó volt róla, mert nem fordultatok el lesütött szemmel, nem alkudtatok meg.

Itt aztán jöhet persze a szokott érv, én nem politizálok.
A pártodat vagy egy-egy politikust vérre menő módon, habzó szájjal, családi és baráti kapcsolatokat felrúgva ne is tedd! De a „politizálás” valójában távolról sem ezt jelenti, hanem bevonódást a közös életünket befolyásoló történésekbe. A politika ugyanis mindazon kérdések összessége, hogy zavartalanul működhessen-e egy elismert egyetem, hogy legyen-e lehetőségünk vasárnap vásárolni, hogy kórtermet építsünk vagy stadiont. Hogy meglehet-e élni havi 47 ezer forintból? Egyszóval mindenre kiterjed. Egy részük nem vagy csak közvetetten érint minket, de így vagy úgy befolyásolják az életünket. Mindnyájunkét. Minden nap.
Ezért aztán mindenki politizál, ha nem foglal állást semmiben, azzal is. Ma talán még nem érezzük ennek kárát a bőrünkön, de holnap meglehet, hogy már igen. Egyik napról a másikra lehet, hogy a mi üzletünk vagy más tevékenységünk kerül a hatalom útjába, amiről már biztosan tudható, akkor sem fog magától fékezni. És ha netalán mi magunk “meg is ússzuk” a sírig, felelősséggel tartozunk az unokáinknak, a gyerekeinknek, a testvéreinknek, minden most élő és születendő honfitársunknak.
Ezért aztán ne szégyelljünk politizálni, azaz véleményt formálni és kiállni az elvekért, amikben hiszünk, ugyanis nincs ezen semmi szégyellnivaló. Legyünk inkább büszkék, hogy törődünk hazánk és honfitársaink sorsával. Szerintem ezt jelenti egy nemzethez tartozni.
Éljünk is eközben bármelyik eszközzel, amiket az előző bekezdésben javasoltam, a lényeg, hogy ne legyünk közönyösek. Ne törődjünk bele a jelenlegi helyzetünkbe!

És tudom, nagy kérés, de ha lehet, menjünk el szavazni is. Minden egyes alkalommal, mikor csak lehet. Amíg még lehet.
Na, most bújt ki a szög a zsákból! Kinek a szekerét tolod?
Senkijét és egyben mindünkét. Ennek az írásnak a célja ugyanis nem az, hogy megmondjam, ki kire szavazzon. Célom, hogy mindenki döntse el maga. Ha valaki végiggondolja, és arra jut, tetszik neki a jelenlegi rendszer és ahová vezet, felőlem szavazzon a kormánypártra. Folytassák csak. Bár, ha egy mód van rá, azért mégse. Légyszi. A lényeg, hogy ne mondjunk le az egyik legalapvetőbb demokratikus jogunkról, a választás – és egyúttal a váltás – lehetőségéről. Nagy luxus lenne ezt, az egyik utolsóként megmaradt fegyvert is kiengedni a kezünkből.
Jó, de kire szavazzak? Nincs egy normális párt. Hát szerintem van, de ezt természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie. Mindenesetre van kiből választani. Én csak annyit kérek, hagyjuk egy röpke pillanatra az előítéleteket és szánjunk a dologra néhányszor tíz percet. Nézzük meg, az egyes pártok mit gondolnak a világról és azon belül legfőképp Magyarországról. Mit tennének, hogy jobb hellyé váljon a hazánk, hogy végre egyről a kettőre lépjünk. Szerintem könnyen találhatunk olyat, ahol osztoznak az értékeinken, így képviselni is tudnák azokat. Nézzük meg továbbá, hogy kik tevékenykednek bennük. Tényleg csak tolvajok vagy leendő tolvajok? Nincsenek ott esetleg olyan emberek is, akik nap-nap után keményen dolgoznak, hol azért, hogy két családnak, hol azért, hogy tízezreknek jobb, élhetőbb élete legyen? Én szerencsére a második kategóriából is tudok példát mondani. Nem is keveset. Nem könnyű, hogy észrevegyük őket, mert ebben a rendszerben ők is a túlélésért küzdenek – szerencsére jelenleg még csak képletesen.

Már külföldön élsz, vagy ott tervezed a jövődet? Ha önszántadból mentél el, gyűjts minél több kellemes élményt. Ha kényszerűségből, akkor valószínűleg könnyebb lesz, hogy meggyőzzelek, de így vagy úgy egyszer talán visszatérnél a hazádba, esetleg maradt még itt Magyarországon olyan, akivel törődsz. Szülők, testvérek, barátok… Ha neked látszólag már nem is számít, mi történik itthon, értük azért még könnyen tehetsz. Hozzásegítheted őket, azaz minket, hogy egy igazságosabb, egy élhetőbb és nem utolsó sorban közös országot építhessünk. Tudom, hogy külföldön nagyon körülményes leadni a szavazatodat, de arra kérlek, szánd rá azt a pár órát, esetleg a teljes napot. Ha távol élsz a külképviselettől, vagy netán utálsz sorban állni, ülj fel egy budapesti járatra. Európa legtöbb pontjáról már nem elképesztő összeg – kinti fizetésből persze – és legalább édesanyádat is megölelheted, netán ihatsz egy korsó sört az itthoni haverokkal.
Éljünk tehát az országban vagy akár külföldön, ebben rejlik felelősségünk. Nézzünk körül, tájékozódjunk, kérdezzünk. Szorítsuk háttérbe az évtizedek alatt önvédelmi ösztönként kifejlődött cinizmust, legalább pár pillanat erejéig, és egy egyszerű cselekedettel legyünk alakítói saját és szeretteink sorsának.

Voltam már választani többször, de mindig csalódnom kellett. Becsapott a pártom. Honnan tudjam, hogy a következő nem fog?
Biztosan? Sajnos sehonnan. Mint ahogy azt sem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy nem csal-e majd meg valaha a kedvesünk. De lemondanánk ezért örökre a szerelemről? Én nem.
Hazudott a politikus? “Büntessük meg!” Vonjuk felelősségre, ne szavazzunk rá többet és így tovább. A lehetőség adott vagy meg kell teremteni.
Legutóbb is jó szándék vezérelt, de már rájöttem és megbántam, hogy hozzájárultam a jelenlegi rendszer kiépüléséhez.
A legfontosabb itt, hogy nem vagy ezért felelős! Továbbá teljesen érthető, hogy megelégelted a 2010 előtt regnáló rendszert, ami a mostanival igen sok hasonlóságot mutatott. Ha akkor úgy érezted, nem hagyhatod, hogy az országot jogtalanul, a polgárok szükségleteire és akaratára fittyet hányva, felelőtlenül irányítsák, most miért hunynál szemet? Mindegy tehát, hogy félrevezettek, vagy tájékozódtál, de tévedtél, netán csak hiába reméltél. Emberek vagyunk, ez mindenkivel megeshet. És meg is esik. Nem szégyen hibázni, de komoly tett belátni és felvállalni ezt, amennyiben őszintén teszed. Végy tehát egy mély levegőt és menj vissza az “egyes ponthoz”! Tervezd újra, gondolkodj, beszélgess, szánj rá legalább egy kevés időt! Ez a Te felelősséged. Az nem, ha valaki visszaélt a bizalmaddal. Nem tehetsz róla, de tehetsz ellene. Ne ostorozd érte magad, de ne engedd, hogy az illető büntetlenül elsétáljon!

Ez szép és jó, de jelenleg nem látom, hogy elérhetjük a célt. Érdemes egyáltalán küzdeni? Van még remény?
A remény mi vagyunk. Te is, aki ezt olvasod! Különösképp, ha idáig eljutottál.
Hagyjunk fel azzal, hogy a csodára várunk, hogy valaki majd megjelenik a semmiből és megment minket. Ahogy a fenti példáimból is látszik, nem igényel túlzottan nagy erőfeszítést, hogy a saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Lépésről-lépésre kell haladni, egyik kis cselekedet jöhet a másik után. Látszik, hogy hová tartunk, pontosabban hová visznek minket. Először is álljunk meg! Mondjuk azt, hogy ne tovább! Forduljunk meg és tegyük egyik lábunkat a másik elé, szépen sorjában. Ha ez már nagyon jól megy, dönthetünk úgy, hogy gyorsítunk, de most még nem tartunk ott. Jó lenne persze egyből célba érni, de sajnos ez nem lehetséges. Ne hagyjuk, hogy a gyors siker hiánya miatt érzett frusztráció megbénítson minket! Ne hagyjuk, hogy elveszítsük, hogy elvegyék tőlünk a reményt! Főleg úgy ne, hogy meg sem próbáltuk felhasználni.

Most biztos azt mondod, naiv vagyok. Én inkább úgy fogalmaznék, javíthatatlan optimista. Tudom ugyanis jól, hogy az előttünk álló út hosszú, meredeken emelkedik, és telis-tele van buktatókkal. Komoly esélye van, hogy nem érjük el az áhított célt. De akkor egészen biztosan nem, ha el sem indulunk. Senki sem nyert még meg olyan versenyt, amire be sem nevezett. Ne adjuk fel anélkül, hogy megpróbáltuk volna!
Ne felejtsük, a legnagyobb ellenségünk nem a rendszer, amiben élünk, illetve akik irányítják. A legnagyobb ellenségünk a közöny és a reményvesztettség. Ezek ellen kell harcolnunk. Minden lehetséges eszközzel. Ha ezeket legyőzzük, minden más már szinte gyerekjáték lesz.
Közösen meg tudjuk csinálni. Én hiszek Benned, hiszek Bennünk. Ez a legkevesebb, mégis valahol a legtöbb, amit Te magad is megtehetsz. Higgy a közös sikerünkben!

Ne felejtsük továbbá el, hogy mindez túlmutat a lex CEU-n. A levegőboksz koronázatlan királyai, bátor Sir Robin és kobzosai nem egyszer futamodtak már meg, mikor kellő számban összefogtunk ellenük. Ma délelőttre már látszanak is ennek jelei és könnyen előfordulhat, hogy pár nap, esetleg hét múlva kormányunk ismét vakmerően meghátrál. Visszavonulót fúj, és a CEU megmenekül. Úgy legyen.
De mi ekkor még nem dőlhetünk hátra. Máris itt a “civil törvény” és ki tudja, mi vár ránk a következő sarkon túl. Jelen események – újfent – megmutatták, hogy nincs észérv, nincs erkölcs, ami megálljt parancsolhatna a rezsimnek. Nincs határ, amit ne lépnének át, ha érdekeik vagy csupán csak kedvük úgy diktálja. A CEU ügye szimbolikus ügy. Nem kell talán magyarázni, hogy most nem “csak” egy egyetem mellett állunk ki, hanem alapvető demokratikus értékek, végső soron a szabadságunk mellett. Ezért aztán visszavonuló esetén se gondoljuk, hogy máris célt értünk. Megsebezhetjük most a szörnyet, de még távolról sem fogjuk ezzel legyőzni. Kemény, áldozatos munka lesz, ezért mindenkire szükségünk van. Legfőképp Rád.

Ez az írás azoknak szólt, akiknek inge. Azaz minden felelősen gondolkodó magyar állampolgárnak. Ne érezzük magunkat kellemetlenül miatta, de kérem szépen, vegyük végre magukra.

 

Szabó Róbert

 

* Mikor fogalmazni kezdtem ezt a szöveget, még nem ültek börtönben azok az aktivisták, akikre gyorsított eljárás és talán több éves büntetés is várhat, mert festéket mertek dobni egy (műemléki) épület felé. De sikerült? kérdezheti itt az egyszeri kormányszóvivő. Sajnos így a fenti listán egy pontot azonnal kipipálhatunk. A valóság a legvadabb képzeletemet is játszi könnyedséggel írja felül.
Ettől függetlenül tüntető társaink hétfői cselekedetét persze lehet helyteleníteni, és jómagam is újfent mindenkit a békés demonstrálásra szólítanék fel. Figyeljünk, hogy ne tegyünk kár a közvagyonban, de legfőképp egymásban, legyen az illető akár tüntető, újságíró vagy rendőr!

307 komment
süti beállítások módosítása